Schermann Szilárd: “Szögescipők nyomai a Kárpátok bércein” Budapest, 1937 18. fejezet

A hivatásos vezetők

A turistaéletnek hosszú időn át lényeges tényezői voltak a hivatásos vezetők, bár szerepük, jelentőségük, karhoz mért képességeik, szervezetük és gazdasági helyzetük az idők folyamán sokszor változott. E változás nagyrészt a turistaság és hegymászás általános fejlődésével és irányaival kapcsolatos, mellyel a vezetőknek akarva, nem akarva lépést kellett tartaniok, ha létjogosultságukat és – létüket biztosítani akarták. E változások rövid krónikáját foglalom összes az alábbiakban.
A szepesi – és talán a gorál vezető típusa is, helyi talajból nőtt ki. Már két évszázaddal a MKE megalakulása és száz évvel az Alpok turistaéletének megindulása előtt akadtak, kik a hegységet – mindenesetre legtöbbször a vadorzás kedvéért – s annak veszélyeit ismerték és a felvetődő idegennek jó szóért, vagy csekély jutalom ellenében a szebb pontokat megmutatták. Megfelelő felszereléssel is rendelkeztek: a “Magyar Simplicissimus” 17. sz.-beli tanító-vezetője térdeire és könyökére pl. mászóvasakat erősíthetett s kötéllel, vetővassal (“Anwerffeisen”), vashegyű és zergeszarvfejű bottal és megfelelő cipővel volt felszerelve. Ismerték a szokásos éjjelezési helyeket (“tüzelőkövek”), a csúcsok névjegydobozait s rendelkeztek bizonyos kalauzszerű feljegyzésekkel is.
Bár a következő adatok már a 19. század elejéről valók, nem kétséges, hogy ez a vezetőtípus a közbeeső, csaknem két évszázadnyi idő folyamán sem veszett ki, mert a 19. sz. első felében ismét a tanítók azok, akiknek vezetői tevékenységéről a krónika megemlékszik.

Említettük már Lux Jakab ólesznai és Still János újlesznai tanítókat s tudjuk róluk, hogy a 20-as, ill. 30-as évektől kezdve egészen a MKE alapításáig már rendszeresen vezetik az érdeklődőket a csúcsokra (Still hágóvasa és baltája a Karpathenverein poprádi múzeumban látható.) Példájuk követésre talál s a hatvanas években a Tátraalja már ismert vezetőkkel rendelkezik. Ilyen volt pl. Horvay Jakab, Ruman János (Déchy és Lorenz kísérője), a Karcsmar-folyósó szikláin szerencsétlenül járt (1888) Mahler és Spitzkopf Mátyás, a lengyelek közül a hatvanas évek ismert vezetői id. A. Wala (Stolarczyk kísérője, korábban híres zergevadász) id. S. Tatar, W. Ślimak (Chałubiński társai) M. Sieczka (Pawlikowski túráinak részese, azelőtt szintén zergevadász) és mások, a hetvenes években pedig W. Roj, B. Obrochta, W. Bukowski stb. vállalnak rendszeresen vezetést. A Magyarországi Kárpát Egyesület (MKE) és a Polskie Towarzystwo Tatrzańskie (PTT) ilyenformán már kialakulóban levő rendszert építenek ki: a MKE mindjárt az első évben összeíratja őket, (eszerint 1873-ban a déli oldalon 37 vezető van nyilvántartva, Bélán 1, Forbergen 6, Késmárkon 2, Ólesznán 2, Tátrafüreden 16, Stolán 6, Csorbán 2, Vychodnán 2); érdekes hogy az akkor már öreg Still János szintén szerepel a jegyzékben) nekik 1875-ben vezetői könyveket oszt ki, melyek a vezető személyi adatain kívül a vezetőügynek az egyesület által kidolgozott s hatóságilag jóváhagyott szabályzatát, a kirándulásokat, melyek vezetésére a könyv tulajdonosa jogosult s azok díjait tartalmazzák s melyekbe a turista a maga észrevételeit, dicséretét vagy panaszait bejegyezhette. Az akkori vezetők Déchy leírásából kivehetőleg nem ismerték a kötelet s annak használatát, úgyhogy azt Déchy mutatta be kísérőinek. Nehezebb sziklarészleteket harisnyában, vagy mezítláb másznak meg, egyetlen szerszámuk a rövidnyelű balta.
A vezetők további kiképeztetését Szontagh Miklós Újtátrafüred orvosa veszi kezébe (1882) s négyhetes tanfolyamot tart részükre, hogy megtanulják az első segélynyújtást, állatok, növények gyűjtését, a kötél, hőmérő, és aneroid kezelését. A vezetőket képességeikhez képest három osztályba sorozzák; 1887-ben 17 elsőosztályú, 17 másod- és egy harmadosztályú vezetőt tartanak nyilván, nagyjából ugyanazokat, akik már az első névsorban is szerepelnek; a lengyelek ugyanekkor 21 elsőosztályú, 14 másodosztályú és 25 harmadosztályú vezetőt írnak össze; köztük ekkor legismertebb ifj. A. Wala, a Jégvölgyi-csúcs “Wala-út”-jának bejárója.

A kilencvenes évek közepén megélénkülő hegymászóélet a vezetőügyet meglehetős készületlenül találja. Minthogy a magyar oldal vezetőit túlnyomórészt német turisták vették igénybe, a MKE sziléziai osztálya tesz indítványt és dolgoz ki munkatervezetet 1899-ben a kalauzügy ujjászervezésére, sőt Habel és Müller velük már gyakorlókirándulást is tesznek. Az indítvány körül támadt félreértések és viták tisztázása és lezajlása után a MKE újonnan alakított vezetőügyi bizottsága újból rendszeresíti a tanfolyamokat (azokat 1900-1912 közt Ambrózy Albert nagyszalóki tanító vezeti), a díjszabást átdolgozzák (1901) a segélyalapot növelik, a vezetők felszerelését kiegészítik, (csákányt, kötelet kapnak), velük több gyakorlókirándulást tesznek, az egyes fürdőhelyeken pedig számukra szállást rendeznek be. Az északi oldalon W. Eljasz-Radzikowski kezdeményezésére létrehozzák a vezetők segélyegyesületét (1895).

Ezekben az időkben hosszú éveken át (1896-1905) id. Hunsdorfer János a legtekintélyesebb vezető, Déry, Otto, Englisch kísérője; ő végzi – a turistaambíciók bölcs kihasználásával – a legtöbb “első” megmászást (némely csúcsnál kétszer is); ekkor (1896, Habel és Müller Bibircs túrája alkalmával) tűnik fel ügyességével Breuer János, aki egyebek közt Miss Tomassont, Jordánt, Martint, Dubket kíséri (Sárkány-fal, Dubke- és Behn-tornyai mellett ott emelkedik a Breuer-torony is) s akit 1924. augusztusában a Fecske-tornyon mentés közben ért el végzete; kedvelt vezető volt Csizák Pál és Strompf János (Miss Tomasson, Englisch, Martin kísérője) s a legjobbak közé emelkedett id. Franz János (Jordán, Bröckelmann, Dubke, Martin vezetője); Hunsdorfer visszavonulása után (1910 körül) húsz éven át, 1931-ig a vezetők testületének elnöke (nevét a Koncsiszta gerinc első tornya: a Franz-torony őrzi).
A lengyel vezetők sorában a kilencvenes és kilencszázas évek legnagyobb tekintélye K. Bachleda (“Bachleda-rés” a Lomnici-csúcs csoportjában) volt. Többnyire ő és J. Bachleda Tajber kísérték Chmielowskit, Krygowskit s a hegyek között, mentés közben érte utol 65 éves korában őt is, mint Breuert, a hegyek haragja: hózivatar lökte le a Jávor-csúcs É-i faláról. Az utolsó lengyel vezető, aki komoly új túrákat tesz: J. Marusarz, Chmielowski, Kröebl, Znamiecki túratársa, a Villa-gerinc bejárója.

A vezetőknek a Tátra feltárásában játszott nagy szerepe azonban a vezetőnélküli hegymászás terjedésével egyre csökken; 1907 után új túrákra már alig hívják őket, a vezetésből hatóságilag szabályozott ipar lesz. Szerény és nehéz kenyérkereset. Ennek a kenyérkeresetnek szabályozására, vezetők és turisták igényeinek összeegyesítetésére a MKE négy éven keresztül szorgalmazza annak az új szabályrendeletnek megerősítését, amelyet végül 1912 áprilisában Szepes vármegye törvényhatósága elfogadott, a belügyminiszter pedig 1912 júliusában megerősített. Eszerint a vezetőügy a hatóságok felügyelete alatt áll, a vezetőt ellenben a MKE alkalmazza, kalauzkönyvet, jelvényt ő ad neki s a vezetők egyesületének alapszabályait is a MKE utasításainak megfelelően kell megalkotni. A vezetők számára a MKE tanfolyamokat és gyakorló kirándulásokat tart, a vezetők pedig évenként két napon át közreműködnek az MKE építkezéseinél.
1913-ban az új vezetőügyi bizottság (tagjai részben hegymászók: Grósz, Hefty, Rokfalussy, részben orvosok: Groó, Guhr, Szontagh) működésével azután a turisták és vezetők közti viszony megfordult: hegymászók oktatták ki a vezetőket az eddigieknél jóval sűrűbben rendezett gyakorló-kirándulásokon; 1913 őszén Ambrózy és Rokfalussy, 1913-1914 telén Rokfalussy, 1914 márciusában Hefty, júliusában pedig Hefty, Rokfalussy és Zuber Oszkár tesznek velük gyakorlókirándulást.
Az I. világháború után a vezetőügyet a Karpathenvereintől természetesen elvették és azt a KCST (Klub československých turistov) ellenőrzése alá helyezték. Franz János helyébe ifj. Pocsuvaj János lesz a vezetőtestület elnöke (1931), 1935 nyarán pedig majdnem valamennyi régi vezető nyugalomba vonult.